Dj Rush

DJ RUSH (USA) – van, ki e nevet nem ismeri? Hacsak nem jártak csukott füllel és szemmel az elmúlt években, akkor aligha kerülhette el a magyar techno-rajongók figyelmét a chicagói showman. Isiah Major, vagy ahogy a földkerekség ismeri, DJ Rush, 2001 decemberében járt először hazánkban. A dátum máig emlékezetes a Complex és a Deadcode történetében: gombostűt sem lehetett volna leejteni a szentendrei komplexumban. Rush azóta abszolút favorit a bpm-gyilkos technozene rajongóinak körében – persze nem csak itthon. A majd két méter magas, zenéjében, szövegében és megjelenésében egyaránt figyelemfelkeltő dj maga a megtestesült extrémitás. Spitball, I Love You, és a Mutha Fucking Bass című zenéi már évekkel ezelőtt is megbolondították valamennyi techno-fesztivál közönségét, Rush pedig azóta csak ’rosszabb’ lett. Nem vitás, szettjei oly mértékű fizikai és szellemi energiát zúdítanak a tánctérre, hogy az csak őrült táncban feloldódva kibírható.  DJ Rush az európai techno-porond egyik legszélsőségesebb ceremóniamestere, ezrek számára fétis. Azt csupán sejthetjük, merre vezet zenéje március 14-én (’not letting the music control me, but letting the music guide me’); abban viszont biztosak lehetünk, rendkívül színes egyéniség lelke nyílik majd meg előttünk a zenében.. Chicagóban születtél, nem véletlen, hogy a kezdetek kezdetén house-t játszottál. Nem hiányzik a város és a legendás Warehouse-éjjelek?  R: A house-korszak nagyszerű volt, de ma már nem hiányzik ez az időszak - megtanultam elengedni a múltat és új élményeket szereztem. Őszintén mondhatom, élvezem, ami jelenleg történik az életemben. A város viszont hiányzik. Ott születtem és az ottani emberek számomra csodálatosak, ráadásul a családom is ott él. Épp ezért évente legalább háromszor hazalátogatok. Miért váltottál technóra?  R: Mert ezzel a zenével igazán ’rossz’ lehetek, és számtalan dolgot megtehetek, kiválthatok, amit a house-zal elérni képtelenség. És mert bármit előnybe helyezek, ami tombol az energiáktól. Ugyanakkor máig kedvelem a chicagói house-t is. Ha már techno, az ember azt gondolná, detroit, hiszen amerikai vagy. Ennek ellenére sokkal inkább preferálod a német hangzást. Jobbnak tartod?  R: Imádom a ’piszkos’, kemény hangzást, és e téren a német irányzat jóval többet ad. Ez a hangzás sok munkát és még több energiát igényel. Az odáig még rendben van, hogy olykor hagyjuk kicsit pihenni az embereket, de igazából nagyon is határozott, durva elemekkel szeretek játszani.  Miért Németország?  R: Itt voltam képes a legjobban kifejezni önmagam. Chicagóban vérbeli club-freak lettem, vad stílusban öltözködtem, 34cm talpú cipőket hordtam, de hamarosan mindenki ugyanezt tette; sőt, mindenki jobb, feltűnőbb, híresebb akart lenni a másiknál. Őrült rivalizálás kezdődött a szcénában és ez lassan meg is ölte a freak-kultuszt. Amikor Németországba jöttem, újra azt tehettem, amit akartam, akkor, ahol és ahogyan akartam. Egyszóval sokkal nyitottabbnak és szabadabbnak érzem magam itt, mint Amerikában.  Beszélsz németül, vagy bármilyen más nyelven?  R: Nem vagyok túl jó németes, de napról napra egyre többet értek. Egyszer eljön az én időm! :) A saját tempómban tanulok, kényelmesen. De ha választhatnék, milyen nyelven beszéljek, akkor ez a német, a magyar és a török lenne.  Parti-közönség tekintetében is inkább az öreg kontinens népeit kedveled?  R: Az attól függ, milyen partiról beszélünk. Az amerikaiak csodálatosak, mi több, egyszerűen a legjobbak, ha house-ról vagy disco-ról van szó. Nagyon készülnek az éjszakára, amikor pedig már ott vannak a buliban, akkor énekelnek, mókáznak, sikítanak, ha kell. Ha látod őket, közéjük akarsz tartozni még akkor is, ha egyébként egyáltalán nem szereted azt a zenét, amit a dj játszik.  Az európaiak viszont technoban jók, de félelmetesen! Az itteni partikon tapasztalt masszív energia valami varázslatos, az emberek színesek és boldogok, látod az arcukon, hogy minden porcikájukban és a szívükben is érzik az ütemet.  Elhíresült egy mondatod, miszerint nem hagyod, hogy irányítson, de azt igen, hogy vezessen a zene – merre vezet?  R: Mindig újabb élmények után visz, és eddig sosem volt rossz utam a zenében, aminek épp az az oka, hogy elengedem magam, hagyom, hogy vezessen. A zene segített megoldani vagy legalábbis áthidalni kapcsolati és családi problémákat, átmenni a mindennapok kihívásain. Olykor, ha egyik fellépésről a másikra utazom, nem vagyok épp a legjobb hangulatban. De amikor belépek a klubba és meghallom a zenét, hagyom, hogy egy másik világba vezessen, és 5-10 perc múlva sehol sincs a rosszkedv, jól érzem magam és boldog vagyok. Például Magyarországra is a zene vezetett. Korábban nem hallottam a magyar szcénáról, de minél többet játszom itt, minél többet hallanak az emberek, annál inkább akarom, hogy még jobban érezzék a hangzásomat, ízleljék az energiám. Ugyanakkor, ha azt hagynám, hogy irányítson a zene, akkor egészen mást játszanék, populárist. Ez nem én vagyok, én úgy játszom, ahogy érzek, amerre a zene vezet.  Van egy másik nyíltan vállalt kijelentésed: fogadj el olyannak, amilyen vagyok, vagy egyáltalán ne fogadj el. Ez egyfajta ultimátumként is értelmezhető, nemde?  R: Bizonyos szempontból igen. Nem azért jöttünk a világra, hogy mindenki szeressen bennünket, de tiszteljük egymást és azt, akik vagyunk. Én csupán ezt várom el. Annyi mindent megtettem a karrieremben, hogy az emberek könnyen gondolhatják, ’oh ez egy őrült, bolond, freak’ - de ez vagyok én, szeress és én is szeretni foglak. Életünk végén úgyis mind egyformák vagyunk, így kell lennie. Különbözően nézünk ki, de egyformán vérzünk és egyformán érezzük a fájdalmat. Tehát amikor azt mondom, fogadj el annak, aki vagyok, akkor nem csak a zenémről beszélek, hanem a teljes valómról. Arról, hogy ha rám nézel, fogadd el, amit látsz. Nem kell, hogy egyetérts, csak tiszteld a másik embert és ezt te is rögtön visszakapod.  Mindig ilyen határozottan gondolkozol?  R: Ilyen az életem, határozott vagyok, hogy boldog életet éljek. Nem hagyom, hogy a szcéna és a világ kevéssé boldog történései eltántorítsanak. Látszólag ez az eltökéltség feneketlen jókedvvel párosul. Igazi showman vagy. Így volt ez már a suliban is?  R: Hehehe, középiskolában jó úton haladtam afelé, hogy folyamatosan felfordulást csináljak. Abban az időben a tanulás, a suli volt a legfontosabb, de azért nem múlhatott el egy nap sem anélkül, hogy ne táncoltam volna fel s alá az aulában, a mosdóban, az ebédlőben.. Buli volt az egész, főleg az utolsó két év. Én voltam az a srác, akinél mindig megtaláltad a legjobb, legfrissebb zenéket; kiadatlan Lil Louis, Frankie Knuckles lemezeket. Szóval mindenki jóban akart lenni velem, én voltam a music man. Ezek szerint a színpadon kívül, magánemberként is szívesen szórakoztatod a körülötted lévőket… R: Így van, privátban is vidám ember vagyok, imádok nevetni. Szeretem megnevettetni az embereket körülöttem, még akkor is, ha épp valami gondom van, ezt a családomból hoztam magammal. Akármikor is hívom fel anyukám, elég, ha csak annyit mondok hello, és a következő percben ő biztosan találni fog valamit, amin nevethetünk.  Korábbi interjúkból kiderült már, édesanyád nagyon fontos ember számodra. Mi mindent tett érted?  R: Először is, ő mindennek a kezdete. Tudta, hogy a zene az életem, tizenegy évesen tőle kaptam az első pár sl 1200-asomat, újakat! Sokszor késve fizettünk bérleti díjat és mindenféle más számlákat, egyszóval nem voltunk túl jómódúak. Ő mégis boldoggá tudott tenni minket. Engem például minden második hétvégén elvitt egy lemezboltba, ahol negyven dollárt költhettem bármilyen lemezre, ami megtetszett. Aztán hazamentünk és én lejátszottam őket, anya pedig azt mondta, hangosítsam fel. És miközben főzött, én zenéltem, ő táncolt és énekelt, akkor is, ha egy szót sem értett az egészből. Mikor elkezdtem saját bulikat szervezni és egyre ismertebb lettem Chicagóban, ő eljött a bulijaimra. Minden barátom nagyon szerette. Emlékszem, egyszer két évre felhagytam a zenéléssel, ő pedig csodálkozott, mi történt velem. Szomorú volt és minduntalan azt kérdezte, miért…  Úgy nőttem fel, hogy pénzben nem voltunk gazdagok, de szívünkben igen. Anya mindig azt mondta, tanuljak jól és tiszteljem őt, nem pusztán azért, mert ő az anyám, hanem mert ő is egy ember. Úgyhogy a suliban mindig megcsináltam, amit mondtak, akkor is, ha nem tetszett. Anyának mindig igaza lett – és nézz rám, példás családi élet bizonyítéka, ami vagyok. Anya pedig a mai napig gyűjti a lemezeimet, és ha nem küldök neki a legújabb korongomból, hidd el, rám szól. Tulajdonképp órákon keresztül írhatnék róla, de meghagyom inkább a könyvem számára… Vannak testvéreid is, ők mivel foglalkoznak?  R: Négy lánytestvérem van, csoda, hogy nem őrültem meg annak idején.. :) A legidősebb általános iskolában tanársegéd; a következő háztartásbeli, úgy értem, otthon van, gondoskodik a gyerekeiről, míg a papa dolgozik, és ennek így is kell lennie, hiszen 10 gyereke van, egy egész focicsapatra való kölyök! :) A harmadik biztonsági őr egy áruházban, vigyáz rá, hogy a gyerekek ne vigyék el fizetés nélkül a ruhákat. A legfiatalabb pedig elektronikus mérnök, mindenféle orvosi masinákat javít és rögzít, mielőtt a műtőben használnák őket. Otthon ő az egyik legjobb ebben a szakmában, sokszor hívják más városba is segíteni.  Te magad mit gondolsz a házasságról?  R: Jó, ha van valaki, akit szerethetsz, de a házasság csak egy darab papír. Szerethetsz valakit, és élhetsz vele negyven évig házasság nélkül, szerintem tíz év már úgyis olyan, mintha házasok lennétek. De embere válogatja… Egyszer megkérdezték tőled, kivel töltenél el egy éjszakát, ha választhatnál, és te akkor Sharon Stone-t és Keanu Reeves-t nevezted meg. Ez még mindig áll?  R: Bocs, de ebben a pillanatban elgurulok a nevetéstől, hehhehee…. Nem hittem volna, hogy bárki is emlékszik erre a válaszra! Hát, Sharon Stone már nincs a listámon, rég nem láttam dolgozni, egyszóval kiesett a pikszisből. De az ördögi Reeves még mindig ott van, minden hírességnél jobban kedvelem, hihetetlen aurával rendelkezik, és amiket olvastam róla az interjúkban, abból egy egyenes, érzékeny, családszerető embert ismertem meg. És gyönyörű is egyben.. hahaha.. oké, van egy hölgy is, akit választanék, de most nem emlékszem a nevére, aaarrghhh… Duóban vagy szólóban vagy éppen?  R: Szomorúan mondom, hogy szólóban..  Ha tegyük fel, valaki egyszer mégis bekötné a fejed, mit játszunk az esküvődön?  R: Ha véletlenül megházasodnék, két dalt játszatnék le: 1. Why do fool fall in love, 2. I wanna fuck you all night…  JJJJJJJJOOOOOOOOOOOKKKKKKKKKKKKEEEEEEEEE.. :))))))))))))))))) Komolyra fordítva a szót, azt szeretném, ha a menedzserem elénekelné a Summer time-ot. Gyönyörű dal, neki pedig nagyon édes hangja van, direkt ehhez a dalhoz.  Egy bizonyos 2001ben készült interjúban megjelölted temetésed dalait: 1. Thanks for the memories - Eddie Kendricks, 2. It's not over - First choice, 3. Poplock- Dj Rush – változott a helyzet?  R: Ma is ugyanezeket a dalokat választanám. Azt akarom, hogy a barátaim ünnepeljenek a halálomkor, ne szomorkodjanak. Azt akarom, emlékezzenek mindenre, amit tettem, minden mosolyra, amit az arcukra varázsoltam. Ezekkel a dalokkal mindig emlékezni fognak rám, és megőrzik a mosolyt egy életen át, tudom.. Egy huszárvágással térjünk vissza a mába (a múltba) és márciusi látogatásod okára: hogyan emlékszel a korábbi Deadcode-partikra, Hyperspace-re, Budapest Parádéra?  R: Varázslatosak voltak, nincs szó, amivel leírhatnám az érzéseimet. Ezeknek a buliknak az emléke a magyar parti-szcéna szíveként dobban most is, ha eszembe jut. A hang, az emberek, a helyszín.. minden csodálatos volt. Épp ezért mindig, most is egyfajta izgatott visszaszámlálással telnek a napok a következő fellépésemig. Még egy hét, még öt nap, még egy nap, hihetetlen izgalommal telik az idő! Többször játszottál nálunk, mi újat hozhatsz még nekünk?  R: Várom a napot, amikor live act-ezhetek nektek, mert akik látták, tudják, mennyire gyilkos. És mi újat hozhatunk számodra mi?  R: Több freak-nek öltözött embert szeretnék látni, 32cm magas cipőkben, színes kiegészítőkkel. De valójában teljesen elégedett vagyok a magyar partiarcokkal. Örülök nekik, mert varázslatosak, gyönyörűek. Néhányukba bele tudnék szeretni, nem tréfálok!!